2. fejezet - A harmadik hasonmás

Itt az új fejezet, ezúttal Katherine szemszögéből. :) Remélem tetszeni fog Nektek, ha igen, akkor nyugodtan írjátok meg komiban, örülnék neki. :)

 

A nyamvadt telefon olyan hangosan csörgött, hogy azt hittem menten megsüketülök – ez persze mivel vámpír vagyok lehetetlen, de hát akkor sem volt egy kellemes érzés. Morgolódva kidugtam a fejemet a takaró alól majd kinyúltam az ágyam melletti éjjeliszekrényen lévő telefonomért, ami úgy tűnt magától egyhamar nem fog elhallgatni.
- Mi van? – vettem fel rekedtes, dühös hangon a készüléket. Oké, talán nem voltam a legudvariasabb, de álmos vagyok, alig aludtam valamit az éjjel – Elenával egy új szórakozóhely megnyitóján voltunk – és alapjáraton sem vagyok egy kedves természet, nem még így… Szóval senki se csodálkozzon azon, ha nem mosolyogva és kicsattanó jókedvvel veszem fel azt a rohadt telefont.
- Hallom jó kedvedben vagy. – szólalt meg a vonal túlsó végéről egy ismerős, csilingelő hang.
Felsóhajtottam. Naná, hogy Caroline volt az. Mégis ki más lett volna, aki van olyan tapintatlan – és idióta, megjegyzem – hogy képes hajnalok hajnalán engem hívogatni?

- Mit akarsz? – kérdeztem unottan.
- Eltűntél. – mondta kissé talán szemrehányóan. – Már több két hete nem is hívtál, azt hittem valami baj történt veled… - aggodalmaskodott a legjobb barátnőm. Ez egyébként jól esett, főleg hogy Szöszi előtt senkit sem érdekeltem annyira hogy aggódjon értem.
- Bocs, akadt pár elintéznivalóm. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hiányozni fogok neked. – vigyorogtam és szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy Szöszi ebben a pillanatban épp a szemeit forgatja.
- És megkérdezhetem, hogy pontosan milyen elintéznivalóid is voltak? – érdeklődött.
- Kérdezni bármit kérdezhetsz szívem, csak nem biztos, hogy választ is kapsz rá.
- Katherine! – csattant fel a hangja a telefonban. Elnevettem magamat. Olyan könnyű volt felidegesíteni! – Mégis mit forgatsz a fejedben? – kérdezte gyanakvón.
- Én ugyan semmit. – vontam vállat, bár ezt persze ő nem láthatta. – Sőt, épp az évszádos jócselekedetemmel vagyok elfoglalva. – meséltem vidáman.
- Jócselekedet? – kérdezett vissza hitetlenkedve. – Ez pontosan mit is takar?
Elgondolkodtam, hogy vajon mondjam-e meg neki most, hogy a kis barátnője nálam dekkol vagy inkább húzzam-e még az agyát. Hm, legyen az utóbbi. Az úgy szórakoztatóbb.
- Mond csak, nem hiányzik onnan valaki? – a kérdésemre csupán néhány másodperces hallgatás volt a válasz majd ismét felcsendült Caroline – most kissé értetlen – hangja.
- De igen Elena… Viszont ennek meg mi köze van a témához?
- Elég sok. – feleltem.
- Jesszus, ugye nem csináltál semmi Elenával? – akadt ki teljesen. Hát nem megmondtam már neki az elején, hogy most éppen jót cselekszem? Ebbe hogy a francba férne már bele a hasonmásom kínzása? Néha tényleg annyira szőke…
- Nyugi, él és virul. – nyugtattam meg kissé túl gyorsan ítélkező barátnőmet. – Itt lakik most nálam. – újságoltam.
Újabb hallgatás.
- De… Ez mégis hogy történt? – találta meg újra a hangját Szöszi.
- Nem volt hol laknia ezért befogadtam. – magyaráztam. – Most épp a depressziójából próbálom kigyógyítani, állandóan a fekete hercege után siránkozik. – húztam el a számat.
- Wow! Ez aztán nem semmi! – kiáltotta Care. – Nem is tudtam, hogy ilyen kis segítőkész vagy. – ment át gúnyosba. – A végén még glória nő a fejeden. – viccelődött.
- Kac-kac.
Miután a barátnőm kicsodálkozta magát az újonnan jött kedvességemen valamint szívatott még egy ideig megbeszéltük, hogy jövőhétvégén eljön és meglátogat minket. Mondjuk, remélem a pszichopata Ősi hibridjét nem hozzá magával… Oké, hogy már nem akar sem kinyírni, sem pedig feláldozni, de azért még mindig nem voltunk puszipajtások.

Egy ideig még lustálkodtam az ágyban majd azután, nagyokat nyújtózkodva kikászálódtam és a fürdőszoba felé vettem az irányt annak reményében, hogy egy frissítő zuhany majd elsöpri az álmosságomat. A tus után magamra kaptam egy fehér rövidnadrágot meg egy fekete mélyen dekoltált topot és elindultam megkeresni Elenát, akit végül a medencénél csíptem el. Napozott.

- Jó reggelt Csipkerózsika! – köszönt nekem vidám mosollyal az arcán. Mostanában egyébként egyre jobban nézett ki, és már nem is vágott olyan szerencsétlen, elveszett fejet. Csak néha.
- Neked is. – huppantam le mellé az egyik napozóágyra. – Tudod, ki jön hozzánk jövőhétvégén?
- Nem, ki? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.
- Caroline. – vigyorogtam.
A hasonmásom meglepett képet vágott és feltornázta magát ülőhelyzetbe.
- Caroline? – ismételte. – Mióta vagytok ti ilyen jóban? Eddig azt hittem utáljátok egymást…
- Nos – kezdtem – eleinte utáltuk is, de egy idő után egész megkedveltük egymást. Tudod, sokban hasonlítunk. – magyaráztam mire ő egyetértően bólogatni kezdett. – Plusz neki köszönhetem a szabadságomat. – tettem még hozzá.
Elena most ismét kérdőn nézett rám.
- Ezt hogy érted? – döntötte kicsit félre a fejét.
- Ő kérte meg azt a szociopatát, hogy hagyjon fel az üldözésemmel.
- Áh, értem. – bólintott majd már épp készült volna visszafeküdni a napozóágyra, amikor a hasa egy nagyot korgott. Elvörösödve hajtotta le a fejét. – Éhes vagyok.
- Nem mondod? – húztam fel a szemöldököm. – Gondolom, rendes kaja kell, mi?
Ő ismételten bólintott.
- Menjünk el valahová, vagy rendeljünk? – kérdeztem.
- Inkább az előbbi. – felelte. – Magamra kapok valamit aztán mehetünk. – sietett el átöltözni.

Elenával egy a házamhoz nagyon közeli kis tengerparti bárba mentünk – abba, amelyikben még akkor voltunk, amikor először jött Los Angelesbe. Azóta már sokszor jártunk ott és még sosem csalódtunk. Kellemes hely volt, jó ételekkel, italokkal és persze kiszolgálással. A pincérek pedig igazán… dögösek voltak.
A meleg időre való tekintettel az egyik kinti asztalnál foglaltunk helyet, majd leadtuk a rendelésünket. Én pirítóst kértem kávéval, a hasonmásom pedig palacsintát és teát.
A reggeli jó hangulatban telt, megbeszéltük a jövő hetet – Elena igaz nem mondta, de láttam rajta, hogy azért még kicsit sokkolva van azon, hogy Szöszi meg én jóban vagyunk – és stíröltük a cuki pasikat. Mondjuk ő szigorúan csak nézte őket – Damon miatt –, én viszont némelyikkel szívesen megismerkedtem volna mélyrehatóbban is… na meg a vérük is csábítónak tűnt.
Épp egy sötétbarna hajú férfit tanulmányoztam, amikor is a szemem megakadt egy ismeretlen lányon. Na, nem kell rosszra gondolni! Továbbra is a srácokra buktam, viszont a csaj szinte teljesen ugyanúgy nézett ki mint Elena és én, pár olyan apró különbséget leszámítva, mint például hogy a haja picivel rövidebb volt és a fazonja is másabb volt, valamint pár vöröses tincs is gazdagította.

- Odanézz. – böktem a fejemmel a lány felé.
Elena hátranézett, majd amikor ő is megpillantotta a lányt a meglepettségtől tágra nyílt szemekkel bámult vissza rám.
- Most mit csináljunk? – pislogott rám nagyokat.
- Honnan tudjam? – kérdeztem váll vonogatva. Mégis mit hisz ez rólam? Hogy én mindig tudom, mit kell tenni? Jó, igaz hogy több mint 500 évig menekültem attól a sorozatgyilkostól, de azért az, hogy hirtelen megjelenik egy újabb hasonmás még engem is lesokkol, ilyenkor meg nem tudok gondolkozni.
- Szerintem menjünk oda hozzá… - vetette fel az ötletet tétován.
Gúnyosan elhúztam a számat.
- Remek ötlet szivi, és azután mégis mihez akarsz majd kezdeni, ha? A csaj valószínű sikítva rohanna el. – Elena erre csak fintorgott.
- Tudsz jobbat? – dőlt hátra kényelmesen a székében, karjait pedig összefonta a mellei körül és várakozóan nézett rám.
- Őszintén? Nem. – mondtam mire elvigyorodott. – Viszont az ötleted ettől függetlenül is orbitális nagy baromság. – tettem még hozzá Elena lelkesedése pedig rögtön alábbhagyott.

- Akkor mihez akarsz kezdeni? – szólalt meg pár másodperces hallgatás után. – Hagyjuk elsétálni? – nézett a lány felé újra, aki ott ücsörgött az egyik padon és telefonjárt nyomkodta.
Most – hogy kicsivel már közelebb volt hozzánk – jobban megnéztem őt. A haja mellett az öltözködési stílusa is jelentősen eltért a mienktől – mivel Elena úgy öltözködött, mint egy igazi jó kislány; tele volt a szekrénye édes, világos nyári ruhákkal, én pedig jobban preferáltam a kirívóbb darabokat és a sötét színeket. Ez a csaj viszont tipikusan úgy festett, mint egy lázadó tinédzser. Fehér topot viselt és fekete bőrdzsekit, skótkockás rakott szoknyával, fekete neccharisnyával és szegecses bakanccsal.

- Egyelőre hagyjuk. – mondtam végül és feltápászkodtam.
- De hát miért? – értetlenkedett Elena.
- Mert! – mordultam rá mire kissé összerezzent. Felsóhajtottam. Minek kell ilyen kis érzékenynek lennie? – Holnapig kitalálunk valamit, hogyan adagolhatnák be a csajnak úgy dolgot, hogy ne kapjon menten szívrohamot, aztán felkeressük. Jó lesz így? – Elena bólintott egyet én pedig elégedetten elmosolyodtam. – Na, gyere, menjünk. – intettem neki.
Kifizettük a kaját majd távoztunk. A hazafelé úton végig, és még azután is a titokzatos hasonmáson járt az agyam. Ez a helyzet kezd egy furcsább lenni… De ki tudja, lehet, egész jól fogok szórakozni, főleg ha Szöszi is megérkezik végre.