1. fejezet - Lakótársak?

Figyelem!

Még mielőtt belekezdenétek az 1. fejezetbe szeretném elmondani, hogy változtattam pár dolgon, ami a sztori történetet illeti, és a néhány szereplő jellemzését is egy kicsit átírtam, vagy hozzátettem pár dolgot. Nem nagy változások, de úgy érzem így sokkal többet ki tudok majd hozni a történetből és kevésbé lesz sablonos. Na de nem is papolok tovább, jó olvasást a fejezethez. :)

 Figyelmeztetés: durva nyelvezet.

- A rohadt életbe! – fújtattam dühösen, majd a figyelmemet megpróbáltam újra az útra összpontosítani. Sikertelenül.

Még mindig Damon szavai jártak a fejemben. Ez nem helyes, Elena. Igenis az! És ezt ő is tudja, csak még magának sem képes bevallani, ezért utasít el.
De később biztos rájön, hogy nekem volt igazam, és ami kettőnk között van az igenis helyes és valódi, és akkor biztos utánam jön majd Los Angelesbe és újra összejövünk. Igen, így lesz. Biztos vagyok benne. Így kell lennie.

A Los Angelesig tartó út igen hosszú volt, ráadásul a dög meleg miatt csak még idegesebb lettem. Mire végre megérkeztem már teljesen ki voltam és az egyetlen, amire vágytam az valami jó erős és hideg ital volt. Jobb ötlet híján leparkoltam a part mellett a kocsimat azután elindultam keresni egy hangulatos kis helyet ahol talán kicsit lenyugodhatok majd. Séta közben nézelődtem és vettem magamnak egy csokis jégkrémet, azt kezdtem el eszegetni. Egy ideje már gyalogolhattam – mert egy olyan bárt sem találtam, ami megfelelő lett volna –, amikor hirtelen nekimentem valakinek és mindketten a földön kötöttünk ki. Ahogy a jégkrémem is.
- Hülye liba nem tudsz vigyázni? – a sértést ezúttal elengedtem a fülem mellett ugyanis a meglepettségtől egy hang sem jött ki a torkomon. Előttem ott állt – oké, igazából ült – Katherine Pierce, az örült hasonmásom teljes életnagyságban. Nagyot nyeltem. Pont ő hiányzott most nekem!
Mikor ő is észrevette, hogy pontosan kivel hozta őt össze a Sors elvigyorodott. Tudjátok, olyan tipikusan katherinesen…
- Nahát, csak nem Szent Elena? – kérdezte gúnyosan mire fintorogva elhúztam a számat. – Mi szél hozott ide Los Angelesbe? Csak nem meguntad a Salvatore tesók bolondítását? – érdeklődött.
- Semmi közöd hozzá ribanc! – vágtam rá idegesen miközben feltápászkodtam a földről. Ő is ugyanígy tett.
- Hé, nyugi! – emelte maga elé védekezőn a kezeit. Na persze nem mintha annyira félt volna tőlem… – Csak kérdeztem, nem kell úgy leharapni a fejemet. – vigyorgott.

Felsóhajtottam.
- Bocs Katherine ha beletapostam az kis lelkedbe, de most nagyon nincs kedvem hozzád! Úgyhogy helló és további jó szórakozást vagy mit… – intettem neki azzal már indultam is volna, de ő egy pillanat alatt ott termett előttem és megállított. – Most meg mi van? – néztem rá türelmetlenül.
A hasonmásom megvonta a vállát.
- Semmi. Csak tudod arra gondoltam, hogy ha már így összefutottunk ihatnánk valamit. Már nem azért, de elég pocsékul nézel ki, rád férne valami erős. – ajánlotta.
Néhány másodpercig a döbbenettől szótlanul meredtem rá, merthogy ő elvileg utál engem, most meg ez? Végül átgondoltam a dolgot és egy olyan „Miért nem?” alapon rábólintottam a dologra. Amúgy is épp inni készültem.

Katherine elégedetten elmosolyodott és szólt, hogy kövessem őt. A rövid utat némán tettük meg, csak akkor szólaltunk meg újra mikor már a kellemes tengerpart melletti bár teraszán ültünk. Rendeltünk magunknak két koktélt majd Katherine kérdőn emelte rám a tekintetét.
- Szóval, akkor hajlandó vagy elárulni miért vagy itt? – kortyolt bele az italába.
- Látom, rögtön a lényegre térsz. – jegyeztem meg időhúzásképp. Nem akartam pont neki elmesélni a sztorit…
- Ne tereld a témát! – figyelmeztetett.
Megforgattam a szemeimet. De ha azt vesszük, mégis mit veszíthetek? Lehet, hogy Katherine nem a legjobb hallgatóság, és igazából nem is szívesen vagyok vele, de legalább kipanaszkodom magam. Az is jobb, mint a semmi…
- Damon szakított velem. – mondtam egykedvűen és igyekeztem elrejteni a megbántottságomat.
A hasonmásom meglepetten felvonta a szemöldökét.
- Valóban? Pedig úgy odavolt érted… Mi történt? – kérdezte. – Csak nem rájött mekkora egy szánalmas nyafogó gép vagy valójában?
Sértetten felhorkantam. Ez egyáltalán nem igaz!
- Te csak ne sértegess engem! – csattantam fel. – Egyáltalán nem vagy jobb nálam semmiben sem, sőt!
Láttam Katherine-en hogy ehhez azért lenne egy-két szava, de inkább visszanyelte őket és Damon-ről és rólam kérdezgetett.
- Akkor miért mentetek szét?
- Azt mondta, hogy szerinte nem helyes hogy együtt vagyunk, és hogy ezzel csak mindenkit megbántuk. – meséltem bosszúsan. – Ami tök hülyeség, mert egyáltalán senkit nem érdekel, hogy mi együtt vagyunk-e vagy sem. Még Stefan is csak örül neki! Főleg mióta Rebekah-val jár.
Katherine hitetlenkedve rázta a fejét.
- Damon mindig is értett hozzá hogy hogyan csessze el az életét. – állapította meg mire én egyetértően bólogattam. – De mit nem mondasz, az elkényeztetett Ősi lotyó és Steffy összejöttek?
Így hát mesélni kezdtem neki. Az egészben az volt a legfurább, hogy tök jól elbeszélgettünk, vagy helyesbítve inkább elpletykálkodtunk. És a Damon ügyben is segített kicsit, pontosabban megerősítette azt az elképzelésemet, miszerint az a tuskó végül rájön mekkorát hibázott és akkor majd megkeres engem.

Már este hatóra volt és a bárban kezdett beindulni az élet. A zenét felhangosították és táncoló tinédzserek lepték el az egész helyet.
- És hol fogsz lakni? – a kérdéstől kis híján félrenyeltem az italomat és köhögni kezdtem. Mikor vége lett a rohamomnak kétségbeesett tekintettel néztem vissza Katherine-re.
- Nincs hol laknom. – vallottam be.
Az előttem ülő erre hangosan felnevetett, én pedig elővettem a legszúrósabb nézésemet, hogy éreztessem ez egyáltalán nem vicces, de Katherine nem zavartatta magát. Tovább folytatta.
- Ne mond, hogy úgy jöttél el Los Angelesbe, hogy még egy szállást sem kerestél?! Hát ez jó. Ráadásul ez az elveszett nézés! – bökött felém még mindig nevetve.
Durcásan összefontam a karomat a mellkasom körül és gyilkos pillantásokat vetettem Katherine felé.
- Jaj, ne nézz már így rám! – hagyta abba a nevetést, de a szemei még mindig jókedvűen csillogtak. – Ha gondolod, lakhatsz nálam, úgyis épp lakótársat keresek. Pont kapóra jössz, szivi.
Elkerekedett szemekkel néztem rá. Ma már – ha a véletlen találkozásunkat nem számítjuk bele – másodjára sikerül meglepetést okoznia nekem.
- Micsoda? Lakjak veled? – kérdeztem, pedig tudtam a választ.
- Aha. Miért ne? – vont vállat. – Érdekes lenne. Meg amíg mellettem vagy legalább nem unatkozol és agyalsz a lovagodon.
Igaza volt. Nem akartam Damon-ön gondolkozni, de mégis… Katherine és én huzamosabb ideig egy légtérben? Lehet, hogy most magához képest egész rendes volt, de kitudja, milyen hátsó szándékai vannak. Nála sosem lehet tudni. De hajléktalan sem lehetek…
- Na, mi lesz már? Nem érek rá egész este. – türelmetlenkedett.
- Oké. – egyeztem bele. Katherine elégedett mosollyal az arcán dőlt hátra a kényelmes fotelbe majd rendelt magának egy újabb koktélt. Én is hasonlóképp tettem, rám fért.

Késő este enyhén illuminált állapotban érkeztünk meg Katherine lakásába – bocsánat, villájába –, ami pont olyan volt, mint amilyennek elsőre elképzeltem. Vagyis nem egészen, még sokkal jobb.

Hatalmas, fényűző és modern – leginkább ezekkel a szavakkal jellemezhetném. A házban található volt egy óriási, jól felszerelt konyha, egy nappali, több hálószoba és azok mennyiségével megegyező fürdőszoba, illetve több kisebb helyiség is, és az udvarban volt egy nagy medence is, amit legszívesebben azonnal kipróbáltam volna. Koronázásképp ez a csoda pontosan a tengerpart mellett helyezkedett el.
- Jó hely mi? – karolta át a vállamat Katherine és büszkén nézett végig a „palotáján”. Mit mondhatnék, megértem őt…
- Az. – feleltem még mindig megbabonázva a hely szépségétől.
- Na de ha kigyönyörködted magad, akkor akár esetleg be is rendezkedhetnél. Gyere, megmutatom a szobád. – indult el valamerre én pedig követtem.
Nos, a szobát én inkább lakosztálynak nevezném, ugyanis a ház többi részéhez hasonlóan itt is luxus körülmények uralkodtak. Persze nem mintha én ezt bántam volna.
Katherine hamarosan magamra hagyott, én pedig fáradtan zuhantam bele a kétszemélyes franciaágyba.

Még mindig nem értettem, hogy mehettem bele ebbe az őrült ötletbe. Katherine és én egy fedél alatt? Előbb utóbb valamelyikünk tuti kinyírja a másikat, és van egy olyan érzésem, hogy nem az a pszichopata nőszemély lesz az, aki holtan végzi.
Fáradtan felsóhajtottam. Hosszú nap volt ez a mai, én meg hullafáradt, így az álom hamar elnyomott…