Sziasztok!
El sem hiszem, hogy végre meg tudtam írni ezt a fejezetet... Szívem szerint már a múlt héten felraktam volna, de sajnos a suli rengeteg időmet elveszi. Szóval, tényleg elnézést a késésért.
A fejezetről pedig... Most Lacey szemszögéből írok, és igazából nem lett túl eseménydús, de azért remélem tetszeni fog nektek. :)
Figyelmeztetés: durva nyelvezet
- De hát múltkor még nem ennyibe került!
- Ja, de az múltkor volt, most meg most van. – vontam vállat lazán, de már kezdtem kijönni a sodromból. Ez volt a mai utolsó szállításom szóval szerettem volna gyorsan végezni, de az előttem álló srác igencsak megnehezítette a dolgomat a folyamatos hisztijével. Mint valami kislány, pedig már tuti túl volt a 25-ön is.
- Nem lehetne, hogy engedj belőle egy kicsit? – tűrt bele feszülten szőke hajába, csokoládébarna szemeivel pedig igyekezett a lehető legcsábítóbban nézni rám, hátha ezzel levesz a lábamról. Milyen kis naiv… Talán ha kevésbé lenne nyálas és szőke, de így? Még mit nem.
- Na, figyelj, – kezdtem egyelőre még normális hangnemben. – ennyi az ára, se több, se kevesebb. – mondtam határozottan.
- De…
- Nincs de! – csattantam fel dühösen. – Most akkor kell az anyag vagy nem? Mert ha nem én húztam. – azzal már el is indultam volna, de a srác erős kezeivel megragadta a csuklómat és úgy tartott vissza. Idegesen leráztam magamról a mancsait – nem csíptem, ha fogdosnak, na – és kérdőn néztem rá. – Akkor ezek szerint kell?
- Igen, kell. – felelte a csávó nem túl boldogan. – Itt a pénz. – húzott elő a zsebéből egy jókora pénz köteget, amit aztán átnyújtott nekem én meg vigyorogva vettem el tőle és számoltam át. Miután rendben találtam az összeget a zsebembe mélyesztettem a lóvét.
- Tessék, az anyag. – dobtam az ölébe.
- Kösz. – vetette oda és pár pillanattal később már kint is volt a kocsiból.
Felsóhajtottam.
Hosszú, de nyereséges napon voltam túl – a probléma már csak az volt, hogy hullafáradt voltam. Még egy ideig bámultam ki a fejemből majd azután beindítottam az autót és elhajtottam a lakásom felé. Helyesbítve inkább Adam lakása felé, merthogy még csak közös sem volt, csupán megengedte, hogy én is ott lakjak. Fizetni persze fizettem neki, bár ő azt mondta nem szükséges, én mégis ragaszkodtam hozzá, hisz gyakorlatilag Adam volt az egyetlen olyan személy, aki hosszabb távon megtűrt maga mellett, – és mondhatni a barátom volt – így meg mégsem használhattam ki a kedvességét.
Olyan negyedóra múlva már ott is voltam az ötemeletes társasháznál, aminek mi a legfelső emeletén laktunk, egy háromszobás lakásban, amihez hozzátartozott még egy konyha és egy fürdőszoba is. Igaz, nem volt egy palota, én mégis szerettem. Akárcsak Adam.
- Megjöttem! – kiáltottam el magamat miközben beléptem az ajtón.
- Szia! – kiáltotta vissza Adam.
Elindultam a barátom keresésére, akit mint ahogy azt már előre sejtettem a konyhában találtam meg. A pultnál ült egy bögre kávé és a laptopja társaságában.
- Mi újság? Hogy telt a napod? – érdeklődtem miután helyet foglaltam mellette. Adam most levette a tekintetét a képernyőről és helyette felém fordult.
- Unalmasan. – vont vállat. – Egész nap az irodalom beadandón dolgoztam. – mutatott a monitor felé. – Amúgy Mr. Barnes totál ki volt akadva rád. Azt mondta, ha még egyszer lógsz, kicsapat.
Elhúztam a számat.
- Mekkora szemét! Egyáltalán honnan veszi, hogy lógtam? – fújtattam mérgesen.
- Szokásod. – mondta Adam mire kapott tőlem egy csúnya pillantást.
- Hé, te meg mégis kinek a pártján állsz? – kérdeztem tőle szemrehányóan.
- Természetesen a tiéden, Lace. – mosolygott rám. – Csak azt mondom, hogy le kéne állnod ezzel. Jobban tennéd, ha inkább bejárnál a suliba. Nem olyan rossz. – próbált győzködni. Mit ne mondjak, nem túl sok sikerrel…
- Nem olyan rossz? – vontam fel a szemöldököm. – Ugye most csak viccelsz? A diákok nagy része utál, a tanárok meg még tőlük is jobban. Az anyag egy nagy hülyeség, mégis mi okom lenne bejárni? – kérdeztem hitetlenül.
- Például én. – közölte Adam. Az arca kissé talán sértett volt. – Örülnék, ha ott lennél.
Erre már nem tudtam mit mondani. Hosszú percekig hallgattunk mind a ketten, majd végül Adam megunta a némaságot és inkább visszafordult a laptopja felé.
- Egyébként merre jártál ma? – kérdezte, de a szeme még mindig a laptop monitorjára tapadt.
- Erre-arra. – feleltem szűkszavúan. – Megvan a pénz a lakbérre. – Adam most már ismét rám nézett.
- Lace, mondd, hogy nem kezdtél el megint drogot árulni!
- Jó, nem kezdtem.
- Tényleg? – ráncolta össze a homlokát.
- Nem – vontam vállat – de te mondtad azt, hogy mondjam, hogy nem.
Adam fáradtan felsóhajtott.
- Miért nem tudsz rendes munkát keresni? – kérdezte végül komolyan.
- Mert ez többet fizet, mintha pultos vagy eladó lány lennék. – magyaráztam. – Meg kevésbé megalázó is.
Legjobb barátom hitetlenkedve nézett rám. Én fapofával meredten magam elé – utáltam, ha meg akarták mondani, hogy mit csináljak. És Adam most pont ezt próbálta tenni. Pedig már többször is lefutottuk ezeket a köröket; én drogot árultam, hogy fizetni tudjam a lakbért valamint az egyéb kiadásaimat, a drága haverom meg állandóan arról próbált meggyőzni, hogy ez nem vezet semmire, és hogy keresnem kéne egy „normális”, kevésbé illegális állást. Ezeknek a beszélgetéseknek rendszerint a vége egy óriási balhé. Egyébként nem mintha nem tudná, hogy én próbáltam melót szerezni, csak sehová nem vettek fel. Drogot árulni pedig még mindig jobb, mint kurvának lenni, nem?
-Ad – túrtam bele idegesen a hajamba – hagyjuk ezt, oké? Odaadtam a pénzt, azzal meg ne foglalkozz, hogy honnan szereztem.
Adam szemei szinte szikrákat szórtak, amikor ezt kimondtam.
- Szerinted engem az a rohadt pénz érdekel? – kérdezte emelt hangon. – Mert kurvára nem, Lace. – csapott dühében az asztalra, mire összerezzentem. Még soha nem láttam Adam-et ilyen mérgesnek.
- Engem csakis is kizárólag TE érdekelsz, és az, hogy biztonságban legyél, fogd már fel ezt végre! – üvöltötte.
Szótlanul bámultam rá. Eddig nem igazán kiabált velem – ha veszekedtünk is, leginkább én voltam az, akinek eldurrant az agya, és ordibált. Ad nyugis volt. Viszont én még belőle is képes voltam kihozni az állatot… Tényleg rettentő kártékony voltam.
- Ne haragudj, Lace. – tette óvatosan a vállamra a kezét. – Nem akartam veled kiabálni, de rohadt szar érzés volt, hogy megint azzal a hülye pénzel jöttél… Tudod, hogy engem ez egyáltalán nem érdekel. – mosolygott rám halványan.
- Tudom. – suttogtam. – Te ne haragudj, jó? – pislogtam fel rá. – Csak a baj van velem állandóan…
- Ez nem igaz. – rázta a fejét. – Mióta ismerlek, azóta minden sokkal jobb.
Ismételten nem tudtam semmit mondani. Mélyen felsóhajtottam majd lepattantam a székről.
- Kiszellőztetem a fejem. – mondtam mire Adam bólintott egyet.
- Tedd azt.
Mereven magam elé bámulva róttam az utcákat. Nemsokára megérkeztem a partra, és beültem egy helyes tengerparti bárba, amit bár már láttam ezelőtt, még sosem jártam benne. Pedig egész jó helynek tűnt… Rendeltem magamnak egy kólát és egy tejszínes sütit, aztán kajálás közben gondolkozni kezdtem. A gondolataim folyamatosan Adam, a munka, a suli és a múltam körül forogtak, az utóbbinál pedig éreztem, hogy könnybe lábad a szemem.
Mindig ez volt, ha az igazi szüleimre gondoltam, akiknek nem kellettem, vagy a volt nevelőszüleimre, akik szintén eldobtak maguktól. Meg ott volt még a javítóintézet, ahol életem legszörnyűbb éveit töltöttem…
Az egyetlen, ami megakadályozta, hogy ott mindenki előtt elbőgjem magam, az-az volt, hogy hirtelen két lány dobta le magát mellém. És a helyzetben még nem is az volt a legfurcsább, hogy két vadidegen csak úgy kérdezés nélkül leült mellém, hanem az, hogy a két idegen az én pontos másom volt. Teljesen lesokkolva meredtem rájuk.
- Helló! – köszönt rám mosolyogva az egyik klón, vagy mi. – Elena vagyok – mutatkozott be – ő pedig Katherine. – mutatott a másik lányra.
- Most komoly egy ilyen szöveggel indítasz? – fintorgott a másik, vagyis ezek szerint Katherine.
Elena durcásan összefonta a karjait a mellkasa körül.
- Csak kedves próbáltam lenni. – közölte majd sértetten elfordította a fejét a másiktól, amire az csak a szemét forgatta.
- Sértődős. – kommentálta. – Te meg ne nézz már ilyen nagy szemekkel, mert mindjárt kiesnek. – mondta ezt most nekem.
Megráztam a fejemet. Ez nem igaz! Két tök ugyanolyan csaj, mint én, ott ül velem szemben… Ráadásul az egyik túlérzékeny, a másik meg egy bunkó ribanc – legalábbis ilyesmiknek tűnnek.
- Nos, azt hiszem, ideje lenne megmagyarázni a helyzetet, nehogy a végén még elájulj itt nekem vagy valami… Bár, ha meghallod a sztorit, még van rá esély, hogy el fogsz.
És mesélni kezdtek. Röviden-tömören összefoglalva kábé fél óra leforgása alatt kiderült, hogy én egy Petrova hasonmás vagyok, ezzel egyetemben pedig a kulcs valami hibrid átkának a megtöréséhez. Katherine és Elena szintén hasonmások és egyben vámpírok is. Mert igen, vámpírok léteznek. Jó tudni… Ó, és ez csak a lényeg, mert még egy csomó mindenről dumáltak. Megjegyzés: a hasonmásaim igen beszédesek, és előszeretettel vágnak egymás szavába, illetve fenyegetőznek nyakkitöréssel – oké, ez utóbbi inkább Katherine-re igaz.
- És mond csak, hol laksz? – érdeklődött Kath, Lena pedig furán kezdte őt méregetni.
Elmondtam a címet Kath pedig felvonta az egyik szemöldökét.
- Komolyan? – kérdezte. – Az nem valami jó hely. – mondta és ivott egy kortyot a whiskyjéből. – Mit szólnál, ha inkább hozzánk költöznél?
Lena és én is kikerekedett szemekkel bámultunk rá. Hogy én náluk lakjak? Végül is, nem olyan rossz ötlet… És legalább nem lógnék folyton Ad nyakán.
- Még átgondolom. – feleltem kis idő múltán diplomatikusan, annak ellenére, hogy fejben már rég eldöntöttem; elfogadom az ajánlatot.
